Dr. Munk Artúr: Köszönöm addig is…

Dr. Munk Artúr (1886–1955) részt vett a hajótöröttek mentésében.  A ‘’Köszönom addig is…’’ c. könyvében a következőt írja:

12.  CARPATHIA ÉS A TITANIC

….. Megnéztem az órát, pont tizenegy óra volt. Nagy meglepetésemre magát Rostron kapitányt találtam a hídon. Tudtam, hogy Rostron józan ébersége szoros összefüggésben áll az úszó jéghegyekkel, amikről radiós-tisztünk a nap folyamán jelentéseket kapott.

Eddigi utaimon még nem láttam úszó jéghegyet. Veszedelmes úszó torlaszok ezek, amiknek csak elenyésző kis része látszik ki a tengerből. A ködös áprilisi hónapokban különös veszélyt jelentettek az az úszó jéghegyek. Enyhe köd ült az óceánon. Mint valami szürke lepel borította a csendes vizet. Hajónk sárgafényű reflektorokkal világított előre és állandóan tülkölt. Alvásról szó sem lehetett.

Éjfélkor feküdtem le, egy órakkor még olvastam. Úgylátszik a könyv altatott el, a villany égve maradt. Hajnali két órakkor a steward kopogott ajtómon:

-Alarm! Alarm!… Mindenki a fedélzetre! – Magamra kapakodtam ruhámat és fázósan rohantam fel. Fogaim vacogtak az izgalomtól. Az utasok közül többen mentőővvel jelentek meg a fedélzeten… Marconi-tisztünk S.O.S. jeleket fogott fe a Titanicról, a White Star Line új lukszushajójáról.

A  Carpathia irányt változtatott:  kelet helyett északra fordult.  Rostron kapitány vezényelt a parancsnoki hídon. Sárga sugarak kémlelték a sötét, ködös vizet. Nagy élénkség volt a fedélzeten, a matrózok a mentőcsónakok körül foglalatoskodtak.

A Titanicról csak annyit tudtam, hogy az 55.000 tonnás hajókolosszus az angol hajóipar legújabb büszkesége és hogy ez volt az első útja.

1912. Április 15.-e hajnala.

Lassan virradt. Enyhe északi szél bodrozta az  Óceán végtelen vizét. A nyirkos köd lassan foszlott szét, olyan volt, mint egy óriás rongyos szennyes lepedő. A horizonton nem mutatkozott hajó. Kéményfüstnek nyoma sem volt. A látóhatár lassan kitisztult. 5 óra körül a távcsővel felszerelt első tiszt csónakokat fedezett fel a horizonton. A hajótöröttek voltak. De hol van az óriás hajókolosszus, a Titanic?

Teljes gőzzel dolgoztak a gépek, a hajó felfokozott sebességgel haladt abban az irányban, amelyben a kis szétszórt, mozdulatlannak látszó pontocskák úsztak a vizen. Hat óra volt amikor a hajónk meközelítette az első három mentócsónakot.

A Titanic eltünt.

Mély megdöbbenéssel állapítottuk meg, hogy a mentőcsónakok félig üresen közlekedtek felénk. Nők és gyermekek, parafával bélelt mentőruhákban, összebújva ültek a padokon, fázósan, kimerülten. Fejükön, hátukon tarka kendők, takarók. Minden csónakban két-két matróz ült evezőkkel.  A hajó egyik oldalán csigák és kötelek segítségével húzták fel a mentőcsónakokat, a másik oldalon leeresztették a vízre a hajó lépcsőzetét és itt vették fel a hajótörötteket.

Csakhamar megtelt a Carpathia fedélzete didergő, síró asszonyokkal és gyermekekkel. A legnagyobb részük  munkásasszonynak látszott, de közöttük estélyiruhás nők is  fagyoskodtak könnyű kendőkben, sálakban.  Az asszonyok összebujtak, remegtek és egymást átölelve sírtak.  Siratták elvesztett hozzátartozóikat, akiktől még elbúcsúzni sem volt idejük.  A kimerült hajótörötteket beterelték az éttermekbe, forró teával és meleg  takarókkal látták el őket. Közben egyre szaporodott számuk: már 500-an voltak. Rostron kapitány tovább kutatta a tengert, már magasan állott a nap, amikor az utolsó csónak utasait is felvették a fedélzetre.

Akkor már tudtuk:  A Titanic elveszett. A hajótöröttek még reménykedtek. Ideig – óraig sikerült eltitkolni előttük a szomorú valóságot.

Orvosi munka csak annyi volt, hogy segítettünk a  hajótöröttek ellátása körül. Segítettünk a pincéreknek, a stewardoknak, akiknek a mentési munkálatok körül oroszlánrészük volt.  Összeolvastuk a megmentetteket:  pontossan 705 hajótöröttet vet fel a Carpathia. A megmenekült matrózok szerint a Titanic-on 2200 személy utazott, beleértve a személyzetet is. Másfélezer ember lelte halálát a hullámsírban.

Lassanként fény derült az igazságra, a katasztrófa igazi okára. A White Star Line hajóstársaság igazgatója is a csodahajón utazott és azt az utasítást hozta magával, hogy a Titanicnak első útja alkalmával rekordot kell döntenie. Meg kell szerezni a társaság számára az Óceán kékszalagját. A vándordíj a rivális Cunard birtokában volt a Lusitania révén.

Bál volt a Titanicon, búcsúbál, amelyen a kapitány és a tisztikar is részt vett. Az ünnepi táncmulatság természetesen az elsőosztály helyiségeiben zajlott le, ahová erre az első útra csak kiváltságos, befolyásos emberek juthattak be: matrózai elmondották,hogy a megfigyelő őr idejében jelentést tett a veszélyről, a jéghegyek  közelségéről, de a hajó kapitánya és a társaság igazgatója kiadta a parancsot: végsőkig kell fokozni a sebességet. Közben leszállt a köd, szólt a zene, állt a bál, folyt a pezsgő. Különosen a hajó kapitánya volt elemében. Siker esetén nagy díjat helyeztek neki kilátásba.

500 tengeri mérföldre a cél előtt megtörtént a katasztrófa. A teljes sebességgel haladó luxushajó, a technika csodája, az angol hajóépítés remake jéghegybe ütközött. A hajó orra kettévált és a hajó azonnal süllyedni kezdett. Pár perc multán a gépház robbanása rázkódtatta meg a levegőt. Húsz mentőcsónak volt a fedélzet peremén elhelyezve, de a nagy pánikban nem  használták ki valamennyit és a leeresztett csónakokban még legalább 300 ember számára let volna férőhely. A mentőcsónakok közül háromnak még az evezői is hiányoztak. A legtöbb megmentett nő szegény munkásasszony volt. Az elsőosztályú utasok között két amerikai milliomosnő is utazott: Mrs. Astor és Conntes of Rothes. Astor, a híres new yorki pénzember elpusztult.

Igy esett másfélezer ember a könnyelműség és dicsvágy áldozatául. A jeges hullámsírban lelte halálát a Titanic kapitánya is, a társaság igazgatója, néhány művész, gazdag ember, pár száz angol munkás és a hajó csaknem teljes személyzete.

A Carpathia másfélnapi késéssel fordul vissza New Yorkba a hajótöröttekkel. Óriási, izgatott tömeg várta a dokkok körül a Carpathiát, de az ünneplés elmaradt, elrontotta a parton álló hozzátartozók jajveszékelése. Rostron kapitány a hivatalos jelentés után újból kiadta a parancsot az indulásra.

Ha megkérdeznénk a szabadkaiakat ki volt Munk Artúr doktor, kevesen tudnák  megmondani. A fiatalabb generációk soha sem hallottak róla. Orvos és író, egyszerőségébem soha sem került igazán ‘’rivaldafánybe’’.  Mellszobra az Városháza és a Társadalom-biztosító között lávő parkban  található.

Szabadkán született 1886, Május 25.-én. Az Orvostudományi Egyetemet Budapesten fejezte. 1912 a doktori diploma átvétele után elsösorban orvos, ki él a hivatásának és keftelésből írogat. Mindig kihangúlyozza hogy “nem vagyok rendes író, inkább rendetlen“ Annak ellenére az írása szárnyal, de magánemberként nagyon is a földön jár. Az I. Világháború kitöréséig hajóorvos volt, majd a mozgósítás után pedig az egyik gyalogezred orvostisztje. A ’’Ludwig Baka’’ cimű tábori újség szerkesztője. Igazi íróvá való elismerését ’’A nagy káder’’ c. nagysikerű könyve hozta. Nem túl termékeny de viszont szavahihető orvosíró, kinek könyveiben a történelmi események fotografikusan rögzítettek, élmény olvasni. A ’’Köszönöm addig is …’’ című önéletrajzi regénye poszthumusz kötetként 1956. -ban jelnt meg. Sokfelé sodorta az élet, de mindig visszatért szeretett városába ahol 1955.November 8.-áan 70. életévében hunyta le örökre szemét. Örök nyugvóhelye a Bajai úti Temetőben található.

“ Az orvos élete olyan, mint a gyertyaláng: világít, de közben önmagát emészti el.“ –  mondás kísértette élete során. Önéletrajzi regénye  záró soraiban  megköszöni az olvasónak hogy türelmessen elkísérte kalandos élete során.

Ideje hogy mi is megköszönjük hogy vele kalandozhattunk – Hálás köszönet Dr. Úr

Szíves figyelmükbe ajánlom Munk dr.  regényét